2019. május 31., péntek

a menő viking repper Ongaújfalu felé

Voltam bent a héten a Váci utcában. Ez önmagában nem hír, viszont az írás további része sem az. Cserébe szeretném megosztani a mély és arconütős élményem a regionálisan is tettenérhető kultúrális kontrasztról.

Váci utca.
Fiatalok, derüsek és végtelen gazdagok. Ez jutott elsőre eszembe. Olyan lányok és fiúk sétálgattak a szépen rakott térköveken, akiknek első tippre a cipőjük többe kerülhetett, mint az összes rajtam lévő ruha. De nem ez fogott meg. Sosem szerettem sokat ruhára költeni. Hanem az, ahogyan megélték saját magukat. 
Volt egy fiú, akiről konkrétan a netflixen futó, Vikingek című sorozat statisztái jutottak eszembe. Szépen megrajzolt - bizonnyal barber shopban készült - szakállal, és man bunnal. (akinek nincsen meg, ez az oldalt majdnem kopaszra felszedett, felül hosszúra hagyott, hátul kontyba fogott férfi frizura) A korhű közpékori fejszőrök mellé, stílusban meghökkentő bőrkabát, tréningruha és comme-il-faut tréningcipő társult. A szakállban lazán befont fémdíszekkel. Mintha a netflix adása átszűrődött volna egy Takeshi 6ix9ine klippen. A klasszikus, "hogyan ne menj állásinterjúra" kinézet. (Csak a ruhák szinten tartása többe lehet, mint egy egyetemi tanársegéd fizetése).
Nem az volt a furcsa, hogy én kilógtam a tömegből, hanem az, hogy ő nem.
Emellett pedig - zord északi harcoshoz méltón - teljesen komolyan vette saját magát. Nekem rögvest felsejlett a háttérben egy bőkezű szponzor, aki megengedheti magának, hogy egy öntudatos vikinget finanszírozzon. (és megint csak az én projekcióm, hogy nem tudom elképzelni, hogy az utcában hömpölygő cca kétszáz repperharcos mind Steve Jobs-szintű vállalkozó-zseni, akiknek már mindegy, hogyan néznek ki)

Onga újfalu.
Msikolctól kifelé. Egy repedezett aszfaltsáv. Szegély nélkül. Az út szélétől a házakig terülő tizenméteren csak gaz, és a házakból kidobált(?), gazzal körbenőtt bútorok. A házakon többnyire volt tető, ritkábban vakolat. Féltem. Olaszliszka minden, médianagyította rettegése megképzett az anyósülésen. Uramisten, ha itt valami nekiütődik az autómnak, és biztosan nem állok meg, hanem kipadlózom a gázpedált, és sikító motorral elszáguldok a legközelebbi rendőrörsig. Az út menti gazban félmeztelen, naptól mélybarnára sült, mezitlábas, három és tíz éves forma gyerekek rohangáltak. Csapatban. Néha egy láncra kötött kutya néma, agresszív tekintete kísért. Nyilván mélyíti az élményt, hogy mostanában többet dolgozom Borsodban, olyan emberekkel, akiknek a nyolc általános a legmagasabb végzettsége, és egy részük funkcionális analfabéta.

Hogyan fogjuk ezt összekötni? Hogyan fognak ezek az emberek szót érteni egymással? Fognak? Fogunk? Fogjuk?

2019. május 15., szerda

Van tutti ruha, vagy csak nekem áll jól?


Előadói énkép

avagy a közmondásos ruhásszekrény


Kommunikációs hatáselméletekről beszélünk. Sosem az a kérdés, hogy mit akarok elmondani, hanem az, hogy mit hall meg a hallgatóság. Ennek pedig egy jelentős része az, hogy én emberből hogyan hatok a hallgatóságra. Ez minen előadónak egy folyamatosan fejlesztendő terület. Érdemes próbálgatni, hogy kinek mi áll jól.
Úgy szoktam kézzelfoghatóvá tenni, hogy az előadói eszköztár olyan, mint egy ruhásszekrény. Bármit felvehetek belőle, cask nem biztos, hogy jól áll. Ugyanez van az előadásoknál is. Nem azért érdemes tollat venni a kezembe előadás közben, vagy prezentert használni, mert az előadó azt mondta. Ha olyasmit csinálok, ami engem feszélyez, azt biztosan megérzi a hallgatóság. Ehelyett inkább legyen ez egy játék. Próbáljunk ki mindent és kérdezzük meg a hallgatóságot, hogy kinek mi tetszett belőle.
Emellett érdemes szerintem észben tartani, hogy nincsen száz százalékos tetszési index. Olyan, hogy én csinálok valamit, és minden hallgatóm rögvest belém szeret, ritkán esik meg.