2020. december 3., csütörtök

A 2020-as év margójára

 "Nem az a kérdés, hogy lesz-e következő válság, hanem az, hogy mikor." - Simon Sinek


Amikor a 2020-as évet terveztem, a 15%-os növekedést konzervatívnak, mégis szerénynek éreztem. Most decemberben már egy 0%-os növekedésnek is nagyon tudnék örülni, de ez biztosan nem fog bekövetkezni. 

És ezzel el is érkeztünk oda, hogy vajon merre is tartunk mindannyian? Hogyan lehet tervezni egy olyan világban, ami nem csak gyorsan, de egyre gyorsabban is változik. Mert, hogy tervezni kell, az nem kérdés. Tervek nélkül csak sodródás van. Viszont ha az idei évet nézem, akkor szorosan kapaszkodni a számokba egy elég nagy szorongást kiváltó tevékenység, ami még fárasztó is.

De akkor hogyan? Hogyan tervezek egy olyan évben, ahol az ügyfeleim teljes köre úgy tudja leírni a közeljövőt, hogy talán? Cégvezetőként nyilván másnak sem ismeretlen a mondás, hogy "a költség az fix". Mindezt egy olyan környezetben, ahol világcégek csődölnek be, és építenek le ezerszámra munkatársakat? Ha ők nem tudták ezt előre tervezni - pedig biztosan volt pár "business strategist" a fizetési listájukon - akkor nekem milyen eszközeim vannak rá?


Végül oda lyukadtam, hogy pedig vannak rá eszközeim. Az egyik ilyen mondat, amit idén találtam, hogy 

"ott vagyok ok, ahol jól érzem magam". 

Vagyis azok a tevékenységek, amiket örömmel csinálok, sokkal magasabb minőséget képviselnek. Ezen túl pedig szívesebben nyúlok az ilyen témákhoz, aminek az a következménye, hogy a tevékenység maga alkalmazkodó képesebb. Adaptívabb. Vagyis azok a dolgok élik túl a válságot könnyedén, amik mögött ott vagyok érzelmileg.


A másik ilyen mondat, pedig az, hogy

  "örülni szabad"

Azért, mert a számok nem a pénzügyi terv szerint alakultak, az nem feladatként adja a szorongást. A válság egy objektív körülmény, amit nyilván kezelni kell, de ettől még örülhetek azoknak a dolgoknak, amik egyébként körülvesznek.


De hogy jön ez a tervezéshez?


Az idei év tanulsága, hogy azok a tevékenységek igazán válságállóak, amiket szeretek csinálni. Ott nem kezdek el szorongani, ha esik a forgalom, vagy megbillen az eredmény. 

A folyomány folyománya, hogy a következő válságra való felkészülés egyik eleme, hogy sokkal nagyobb hangsúlyt kell fektessek azoknak a dolgoknak a megvalósítására, amik mögé érzelmileg teljesen be tudok állni - még ha rövid vagy középtávon nem is annyira profitábilisak - mert azok fogják kiállni a következő összeomlás próbáját.

Rendkívül félelmetes ugyanakkor arra gondolni, hogy az a hosszútávon fenntartható működésem alapja, hogy jól kell magam érezzem. De ha már belevágtunk...


Végül pedig egy Axl Rose idézettel szeretnék búcsúzni az idei évtől, és Tőled is, kedves látogató:


"Deep inside we're all somebody, doesn't matter, who you wanna be"




2020. február 7., péntek

A nagy networking félreértés

Olvastam tavaly nyáron egy cikket a kapcsolati tőkéről. A cikk azt állította, hogy az egy kapcsolat, akit fel merek hívni, fel akarok hívni, felveszi a telefont és merem ajánlani szakemberként a saját témájában.

Ezen úgy elgondolkoztam. Több, mint húsz éve foglalkozom értékesítéssel, és világ életemben nagyra voltam azzal, hogy kit ismerek... Aha.

Így aztán a nyáron nekiláttam, és átböngésztem a telefonomat, hogy a benne lévő 2000+ kapcsolatból mennyi felel meg a a fenti kritériumoknak. 
A "jó szakembernek tartom"  szűrővel kiesett 1500 kapcsolat....
Írd és mondd, volt a telefonomban 1500 olyan ember, akihez valójában nem szerettem volna az arcomat adni, vagy nem szívesen vettem volna tőle bármit.

Teljesen őszintén, Te, kedves olvasó, mennyi LinkedIN vagy Facebook ismerősödet mernéd ajánlani egy neked fontos személynek? Komolyan!

Ezek után nekiálltam egyesével felhívni ezeket az embereket, hogy ki az aki rámér egy kávéra. Itt is volt pár arculcsapás, hogy például egyetemi csoporttársaim tették rám a telefont.

Ma kettőszáztizenkettő - azaz 212 - név van a kapcsolati táblámban.


Ők azok, akik bármikor felveszik a telefont, és van is miről, miért beszélnünk.

Ez kapcsolati tőke. Legalábbis szerintem.

Mostanában rettenet menőnek tetszik, hogy közösségi média oldalakon fű-fa-reptéri kutyus bejelöl, hogy "bár nem ismerjük egymást, de...". És ennyi. Nem ülünk le, nem építünk kapcsolatot, nem megyünk tovább. Bejelölt. Juhú.

Negyvenen  túl nem én vagyok az ifjú titánok megtestesítője, ezzel képben vagyok. Ugyanakkor nem gondolom, hogy valós gazdasági eredményt fel lehet mutatni egy jól kommunikálható "sokezerismerősömvan" mutatóval.

Nekem a kávé. Leülünk, belenézünk egymás szemébe, és az.