2020. február 7., péntek

A nagy networking félreértés

Olvastam tavaly nyáron egy cikket a kapcsolati tőkéről. A cikk azt állította, hogy az egy kapcsolat, akit fel merek hívni, fel akarok hívni, felveszi a telefont és merem ajánlani szakemberként a saját témájában.

Ezen úgy elgondolkoztam. Több, mint húsz éve foglalkozom értékesítéssel, és világ életemben nagyra voltam azzal, hogy kit ismerek... Aha.

Így aztán a nyáron nekiláttam, és átböngésztem a telefonomat, hogy a benne lévő 2000+ kapcsolatból mennyi felel meg a a fenti kritériumoknak. 
A "jó szakembernek tartom"  szűrővel kiesett 1500 kapcsolat....
Írd és mondd, volt a telefonomban 1500 olyan ember, akihez valójában nem szerettem volna az arcomat adni, vagy nem szívesen vettem volna tőle bármit.

Teljesen őszintén, Te, kedves olvasó, mennyi LinkedIN vagy Facebook ismerősödet mernéd ajánlani egy neked fontos személynek? Komolyan!

Ezek után nekiálltam egyesével felhívni ezeket az embereket, hogy ki az aki rámér egy kávéra. Itt is volt pár arculcsapás, hogy például egyetemi csoporttársaim tették rám a telefont.

Ma kettőszáztizenkettő - azaz 212 - név van a kapcsolati táblámban.


Ők azok, akik bármikor felveszik a telefont, és van is miről, miért beszélnünk.

Ez kapcsolati tőke. Legalábbis szerintem.

Mostanában rettenet menőnek tetszik, hogy közösségi média oldalakon fű-fa-reptéri kutyus bejelöl, hogy "bár nem ismerjük egymást, de...". És ennyi. Nem ülünk le, nem építünk kapcsolatot, nem megyünk tovább. Bejelölt. Juhú.

Negyvenen  túl nem én vagyok az ifjú titánok megtestesítője, ezzel képben vagyok. Ugyanakkor nem gondolom, hogy valós gazdasági eredményt fel lehet mutatni egy jól kommunikálható "sokezerismerősömvan" mutatóval.

Nekem a kávé. Leülünk, belenézünk egymás szemébe, és az.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése