Szerepjáték, mint tréning?

 

Ars poetica

"A tanulás nem más, mint annak a felismerése, hogy a dolgok megváltoztathatóak."*

Nekem a történetmesélés egy olyan csoportos tevékenyég, ahol a résztvevők oldottan, jókedvűen tanulnak magukról, egymásról és a világ dolgairól.

Ezzel a két mondattal hozzávetőlegesen le is írtam az életemet.

Miért a mesék?

Első emlékeim egyike, úgy négy éves lehettem, hogy a kedvenc nagypapám mesél. Egy rendkívül magas ember volt, aki, ha végigfeküdt a kanapén, lelógott a lába. Ilyenkor a hasára ültetett lovagló ülésben, és mesélt. Olyan meséket, hogy én találhattam ki a helyszínt, a szereplőket, és néha a konfliktust is. Ő pedig lemesélte. Rengeteget nevettünk. Ahogyan mesélt, a tüdeje rezgése áthatotta az egész lényemet, és amikor mesélek, mindig az a gyermek vagyok, aki ott ül a nagypapája hasán, és övé az egész világ.

Úgy tűnik, azóta sem hagytam abba a mesélést. Mesélek tanárként az egyetemi katedráról. Mesélek trénerként a résztvevőknek. Mesélek a világról a fiamnak, és ott örvénylik körülöttünk az egész mindenség. És persze mesélek értékesítőként az ügyfeleimnek, hogy miről tudok még történeteket mondani. Na meg hétvégénként a barátaimnak, mert a kedvenc hobbim is az, hogy mesélek.

...és a tanulás?

Az egyik alapélményem a tanulás. Amin nem azt értem, hogy ülök egy könyv felett - az nehezebben megy - hanem azt, hogy ülünk körben, és tanulunk együtt. Tanulunk és tanulunk az iskolában, az egyetemen, tréningeken...mindenhol.

Tavaly sikerült megfogalmazni magamnak, hogy sehol nem érzem magam annyira otthon, mint amikor egy csoporttal együtt tanulunk. Együtt vagyunk, jól érezzük magunkat, történeteket mesélünk, és tartalmasan telik a közösen töltött idő.

Nekem, ez. 

Együtt, mesélve, tanulunk, és megváltoztatjuk mindazt magunkban és a világban, amivel nem vagyunk elégedettek.

Ez is egy mese...

...meg ez is

*Claude Steiner

A 2020-as év margójára

 "Nem az a kérdés, hogy lesz-e következő válság, hanem az, hogy mikor." - Simon Sinek

Amikor a 2020-as évet terveztem, a 15%-os növekedést konzervatívnak, mégis szerénynek éreztem. Most decemberben már egy 0%-os növekedésnek is nagyon tudnék örülni, de ez biztosan nem fog bekövetkezni. 

És ezzel el is érkeztünk oda, hogy vajon merre is tartunk mindannyian? Hogyan lehet tervezni egy olyan világban, ami nem csak gyorsan, de egyre gyorsabban is változik. Mert, hogy tervezni kell, az nem kérdés. Tervek nélkül csak sodródás van. Viszont ha az idei évet nézem, akkor szorosan kapaszkodni a számokba egy elég nagy szorongást kiváltó tevékenység, ami még fárasztó is.

De akkor hogyan? Hogyan tervezek egy olyan évben, ahol az ügyfeleim teljes köre úgy tudja leírni a közeljövőt, hogy talán? Cégvezetőként nyilván másnak sem ismeretlen a mondás, hogy "a költség az fix". Mindezt egy olyan környezetben, ahol világcégek csődölnek be, és építenek le ezerszámra munkatársakat? Ha ők nem tudták ezt előre tervezni - pedig biztosan volt pár "business strategist" a fizetési listájukon - akkor nekem milyen eszközeim vannak rá?

Végül oda lyukadtam, hogy pedig vannak rá eszközeim. Az egyik ilyen mondat, amit idén találtam, hogy 

"ott vagyok ok, ahol jól érzem magam". 

Vagyis azok a tevékenységek, amiket örömmel csinálok, sokkal magasabb minőséget képviselnek. Ezen túl pedig szívesebben nyúlok az ilyen témákhoz, aminek az a következménye, hogy a tevékenység maga alkalmazkodó képesebb. Adaptívabb. Vagyis azok a dolgok élik túl a válságot könnyedén, amik mögött ott vagyok érzelmileg.

A másik ilyen mondat, pedig az, hogy

  "örülni szabad". 

Azért, mert a számok nem a pénzügyi terv szerint alakultak, az nem feladatként adja a szorongást. A válság egy objektív körülmény, amit nyilván kezelni kell, de ettől még örülhetek azoknak a dolgoknak, amik egyébként körülvesznek.

De hogy jön ez a tervezéshez?

Az idei év tanulsága, hogy azok a tevékenységek igazán válságállóak, amiket szeretek csinálni. Ott nem kezdek el szorongani, ha esik a forgalom, vagy megbillen az eredmény. 

A folyomány folyománya, hogy a következő válságra való felkészülés egyik eleme, hogy sokkal nagyobb hangsúlyt kell fektessek azoknak a dolgoknak a megvalósítására, amik mögé érzelmileg teljesen be tudok állni - még ha rövid vagy középtávon nem is annyira profitábilisak - mert azok fogják kiállni a következő összeomlás próbáját.

Rendkívül félelmetes ugyanakkor arra gondolni, hogy az a hosszútávon fenntartható működésem alapja, hogy jól kell magam érezzem. De ha már belevágtunk...

Végül pedig egy Axl Rose idézettel szeretnék búcsúzni az idei évtől, és Tőled is, kedves látogató:

"Deep inside we're all somebody, doesn't matter, who you wanna be"

A nagy networking félreértés

Olvastam tavaly nyáron egy cikket a kapcsolati tőkéről. A cikk azt állította, hogy az egy kapcsolat, akit fel merek hívni, fel akarok hívni, felveszi a telefont és merem ajánlani szakemberként a saját témájában.

Ezen úgy elgondolkoztam. Több, mint húsz éve foglalkozom értékesítéssel, és világ életemben nagyra voltam azzal, hogy kit ismerek... Aha.

Így aztán a nyáron nekiláttam, és átböngésztem a telefonomat, hogy a benne lévő 2000+ kapcsolatból mennyi felel meg a a fenti kritériumoknak. 

A "jó szakembernek tartom"  szűrővel kiesett 1500 kapcsolat....

Írd és mondd, volt a telefonomban 1500 olyan ember, akihez valójában nem szerettem volna az arcomat adni, vagy nem szívesen vettem volna tőle bármit.

Teljesen őszintén, Te, kedves olvasó, mennyi LinkedIN vagy Facebook ismerősödet mernéd ajánlani egy neked fontos személynek? Komolyan!

Ezek után nekiálltam egyesével felhívni ezeket az embereket, hogy ki az aki rámér egy kávéra. Itt is volt pár arculcsapás, hogy például egyetemi csoporttársaim tették rám a telefont.

Ma kettőszáztizenkettő - azaz 212 - név van a kapcsolati táblámban.

Ők azok, akik bármikor felveszik a telefont, és van is miről, miért beszélnünk.

Ez kapcsolati tőke. Legalábbis szerintem.

Mostanában rettenet menőnek tetszik, hogy közösségi média oldalakon fű-fa-reptéri kutyus bejelöl, hogy "bár nem ismerjük egymást, de...". És ennyi. Nem ülünk le, nem építünk kapcsolatot, nem megyünk tovább. Bejelölt. Juhú.

Negyvenen  túl nem én vagyok az ifjú titánok megtestesítője, ezzel képben vagyok. Ugyanakkor nem gondolom, hogy valós gazdasági eredményt fel lehet mutatni egy jól kommunikálható "sokezerismerősömvan" mutatóval.

Nekem a kávé. Leülünk, belenézünk egymás szemébe, és az.

Lehet mindenkinek eladni?

Poltitikailag nem korrekt, véleménycikk következik.

Az alapkérdés, amit megpróbáltam átgondolni egy múlt heti előadás kapcsán, hogy vajon rendelkezhetünk-e azzal a képességgel, hogy mindenkinek képesek legyünk eladni?

A válaszom megelőlegezve pedig az, hogy nem.

Rövid példával szeretném szemléltetni.

Öt évig dolgoztam egy kiadóvállalatnál - ami jellemzően gazdasági-közéleti lapokat adott ki -  értékesítési vezetőként, és az volt a dolgunk, hogy hirdetéseket adjunk el. A cég kultúrájából adódott, hogy a munkatársaknak többnyire gazdasági-pénzügyi végzettsége volt.

Egy szép napon a kereskedelmi vezető felvett egy értékesítőt, akiről első ránézésre azt gondoltuk, hogy nem fogja kitölteni a próbaidejét. A hölgy gyönyörű volt, mindig meg volt csinálva a haja és a sminkje. Bizonyosan sok időt töltött a ruháinak a kiválasztásával. Ezzel együtt nem igazán érdekelte az őt körülvevő világ,nehéz volt vele beszélgetni a divaton és a bulváron kívül bármiről. Szakmailag nem volt igazán felkészült, és - írd és mondd - egy bőrönddel járt ki az ügyfelekhez, hogy meg tudja mutatni, milyen lapokban lehet hirdetni. Az én szememben Ő volt a kétlábon járó bukás.

Tévedtem. Hatalmasat. A hölgy rendkívül sikeres lett egy olyan szektorban, ahol előtte sokan kudarcot vallottak. Beauty és fashion. Milliós megrendelések kezdtek el ömleni ezektől a cégektől, és nem értettük.

Egy szép napon elmentem vele tárgyalni hazánk celebvilágának egy szépen rajzolt képviselőjéhez. Én negyven oldalas prezentációval készültem, kutatásokkal, esettanulmányokkal...ahogy én jónak gondoltam. De mert nem az én ügyfelem volt a celeb, így szép csöndben végigültem a beszélgetést, és figyeltem. Ötven percet beszélgettünk a csillagjegyekről - "....bika aszcendenssel, éééérted!" - a kristályok gyógyító hatásáról - "ha a rózsakvarc nem, akkor semmi!" - illetve a holdciklusok jótékony hatásairól - "...fogyózni Drágám, csak holdtölte után...". Majd az óra vége előtt a celeb hajlandó volt tudomást venni rólam, beletúrt a prezentációba, majd egy fél perces látszólag céltalan lapozgatás után így foglalta össze a benne látottakat: "Akkor ezt ilyen menedzsercsávók olvassák, igaz? Jöhet!"

Nem volt áralku, nem volt érvelés, nem volt tárgyalás. Rendelés volt és árbevétel. 

A kolleganő cinkosan rámkacsintott, és biztosított arról, hogy neki a jövőben sem lesz szüksége kutatásokra.

Évekig tartott amíg megértettem, hogy az értékesítési eszköztárból csak azt érdemes használni, ami érdekli a vásárlót, és hitelesen elő tudjuk adni. Ha pedig nincsen a kettőnek metszete, akkor az nem a mi ügyfelünk.

Egy volt főnököm mindig azt mondta, hogy "Az értékesítés kontaktsport. Meg kell keresned háromszáz ügyfelet, és azt a hármat kell megtalálni, ahol csettintésre működnek a dolgok."

a menő viking repper Ongaújfalu felé

Voltam bent a héten a Váci utcában. Ez önmagában nem hír, viszont az írás további része sem az. Cserébe szeretném megosztani a mély és arconütős élményem a regionálisan is tettenérhető kultúrális kontrasztról.

Váci utca.

Fiatalok, derüsek és végtelen gazdagok. Ez jutott elsőre eszembe. Olyan lányok és fiúk sétálgattak a szépen rakott térköveken, akiknek első tippre a cipőjük többe kerülhetett, mint az összes rajtam lévő ruha. De nem ez fogott meg. Sosem szerettem sokat ruhára költeni. Hanem az, ahogyan megélték saját magukat. 

Volt egy fiú, akiről konkrétan a netflixen futó, Vikingek című sorozat statisztái jutottak eszembe. Szépen megrajzolt - bizonnyal barber shopban készült - szakállal, és man bunnal. (akinek nincsen meg, ez az oldalt majdnem kopaszra felszedett, felül hosszúra hagyott, hátul kontyba fogott férfi frizura) A korhű közpékori fejszőrök mellé, stílusban meghökkentő bőrkabát, tréningruha és comme-il-faut tréningcipő társult. A szakállban lazán befont fémdíszekkel. Mintha a netflix adása átszűrődött volna egy Takeshi 6ix9ine klippen. A klasszikus, "hogyan ne menj állásinterjúra" kinézet. (Csak a ruhák szinten tartása többe lehet, mint egy egyetemi tanársegéd fizetése).

Nem az volt a furcsa, hogy én kilógtam a tömegből, hanem az, hogy ő nem.

Emellett pedig - zord északi harcoshoz méltón - teljesen komolyan vette saját magát. Nekem rögvest felsejlett a háttérben egy bőkezű szponzor, aki megengedheti magának, hogy egy öntudatos vikinget finanszírozzon. (és megint csak az én projekcióm, hogy nem tudom elképzelni, hogy az utcában hömpölygő cca kétszáz repperharcos mind Steve Jobs-szintű vállalkozó-zseni, akiknek már mindegy, hogyan néznek ki)

Onga újfalu.

Msikolctól kifelé. Egy repedezett aszfaltsáv. Szegély nélkül. Az út szélétől a házakig terülő tizenméteren csak gaz, és a házakból kidobált(?), gazzal körbenőtt bútorok. A házakon többnyire volt tető, ritkábban vakolat. Féltem. Olaszliszka minden, médianagyította rettegése megképzett az anyósülésen. Uramisten, ha itt valami nekiütődik az autómnak, és biztosan nem állok meg, hanem kipadlózom a gázpedált, és sikító motorral elszáguldok a legközelebbi rendőrörsig. Az út menti gazban félmeztelen, naptól mélybarnára sült, mezitlábas, három és tíz éves forma gyerekek rohangáltak. Csapatban. Néha egy láncra kötött kutya néma, agresszív tekintete kísért. Nyilván mélyíti az élményt, hogy mostanában többet dolgozom Borsodban, olyan emberekkel, akiknek a nyolc általános a legmagasabb végzettsége, és egy részük funkcionális analfabéta.

Hogyan fogjuk ezt összekötni? Hogyan fognak ezek az emberek szót érteni egymással? Fognak? Fogunk? Fogjuk?

Van tutti ruha, vagy csak nekem áll jól?

Előadói énkép

avagy a közmondásos ruhásszekrény

Kommunikációs hatáselméletekről beszélünk. Sosem az a kérdés, hogy mit akarok elmondani, hanem az, hogy mit hall meg a hallgatóság. Ennek pedig egy jelentős része az, hogy én emberből hogyan hatok a hallgatóságra. Ez minen előadónak egy folyamatosan fejlesztendő terület. Érdemes próbálgatni, hogy kinek mi áll jól.

Úgy szoktam kézzelfoghatóvá tenni, hogy az előadói eszköztár olyan, mint egy ruhásszekrény. Bármit felvehetek belőle, cask nem biztos, hogy jól áll. Ugyanez van az előadásoknál is. Nem azért érdemes tollat venni a kezembe előadás közben, vagy prezentert használni, mert az előadó azt mondta. Ha olyasmit csinálok, ami engem feszélyez, azt biztosan megérzi a hallgatóság. Ehelyett inkább legyen ez egy játék. Próbáljunk ki mindent és kérdezzük meg a hallgatóságot, hogy kinek mi tetszett belőle.

Emellett érdemes szerintem észben tartani, hogy nincsen száz százalékos tetszési index. Olyan, hogy én csinálok valamit, és minden hallgatóm rögvest belém szeret, ritkán esik meg.